Mi zöldell ottan a mosdókagylóban?!

A fika

Az orrváladék, köznépi nevén „takony”, nem más, mint fehérjesejtek és elpusztult bacik (na meg az orrüregben belégzéskor fennakadt légköri mocsok) sajátos egyvelege. Mennyiségét jelentékenyen befolyásolja, hogy delikvensünk náthás vagy száraz napjait tölti-e éppen. Egy csekély mennyiséggel azonban mindenkor számolnunk kell. Minthogy az állandó veszélyek természetüktől fogva állandó készültséget igényelnek, ezért az időnkénti eltávolítás végett (orrfújás) szükséges lehet némi zsebkendőt mindenkor kéznél tartanunk.

Este, lefekvés után azonban egy merőben új helyzettel szembesülünk. Minthogy legtöbbünk nem részeltetett a szimultán alvajárás és orrfújás áldásában, emellett a fűtés ingadozása, száraz levegő, egyéb körülmények esetenként hozzájárulnak a váladék mennyiségének bővüléséhez, így tehát a kényes műveletre általában felkelés után kerítünk sort. Anyagi világunk sajátos törvényei azonban ismét kész helyzet elé állítanak bennünket. Szembesülnünk kell a problémával: a takony a levegőáramlásnak (légzés) köszönhetően a szilárdhoz közeli halmazállapotúvá vált. Póriasan úgy mondanánk: fika lett belőle. Ezen új matériában a takony szokásos összetevőin túl hámsejtek, atkák, orrszőrszálak sem számítanak szokatlan jelenségnek.

Eltávolítására a bevett emberi szokások, valamint a tudomány jelenlegi állása szerint több módszer ismeretes.

Elsőnek, a fikázás. Ekkor a szubjektum körmeivel kaparászik orrlyukaiban, szélsőséges esetben a termést -a kínai éttermekre jellemző „semmit nem kidobni” elv szerint- táplálékként hasznosítva. Másodszor, a határozott orrfújás. Ez még mindig elvégezhető zsebkendő segítségével, ill. adott esetben a zsebkendőbe csavart kisujj hozza meg a kívánt végeredményt.

Léteznek azonban olyanok, akik e téren radikalizálódtak, s az orrfújás és fikázás sajátos egyvelegét alkalmazzák, ugyanakkor ehhez némi nedvességet vesznek igénybe. Nyugati típusú civilizációnk, lakókultúránk, berendezési szokásaink ismeretében mi sem természetesebb, minthogy alanyunk tevékenysége színhelyéül a mosdót szemeli ki. Barátunk ekkor a csapból csordogáló víz mellett, szakaszosan tagolva fújja az orrát. A megfelelő nyomaték kedvéért az éppen használaton kívüli orrlyukát ujjával befogja, miközben másik, szinte védelmezően kitartott kezével a felfogott részecskéket –némi szemrevételezés után- a lefolyóba öblíti. Mindezt a magától értetődő, mosdókagyló fölé görnyedt testhelyzetben. Emberünk az alapos szertartásra a jól végzett munka tudatában nem ritkán egy-egy kurta krákogást követő, velős köpettel, „turhával” teszi fel a koronát.

Hősünk végül azután elzárja a csapot, s törülközőjét hetykén vállára penderítve odébbáll.

Kedves Olvasónk, eddig tartott a leíró rész.

Következzék most tehát a normatív:

A "harmadik változat" tömören: undorító, hányingerkeltő, és hihetetlenül illúzióromboló az efféle tevékenységgel járó hangokra ébredni hajnali reggel 8 órakor.

Mindezekért:

Ember, fikádat a mosdóba bele ne told!