A szellentésről / De szellentus
Valóban, igen tisztelt Olvasóink, szemük a legkevésbé sem káprázik. Jelen szösszenetünket a bélgáznak, mint a szarás önállóan objektivizálódott s a kulától emancipálódott egyik vonatkozásának kívánjuk szentelni, amely embertársaink éppen annyi vidámságának, mint amennyi bosszúságának szolgál forrásául, vagyis megítélése kiváltéppen ambivalens. Mint a székeléstől különvált és önálló szerepre szert tett entitást, nyilván külön kel választanunk mindattól, amit képmutató civilizációnk arra a bizonyos néhány négyzetméternyi alapterületű kis szobára szorított vissza: a WC-n végzett kulázás közepette kiadott hangoktól. Persze, korábban már volt alkalmunk tisztázni, mi is a székelés, amiben nem is a „szék”, mint inkább a fiziológiai és mentális folyamat a meghatározó, ebbe tehát ezúttal ne menjünk bele. E „vonatkozás” tehát egyszerre szagos anyag, „szagnyag” és egyszerre tevékenység. Mint minden, ez is egy konkrét kontextusban nyeri el aktuális értelmét és értékelését, értékeltetését.
Nem mindegy például, hogy valaki az ifjonti éveink tábortűzei mellől oly jól ismert és szívesen felidézett privát fingóverseny keretei között teszi, vagy az akadémiai székfoglalója közepette rottyantja el magát emberesen. Ez egyben arra is utal, hogy amint a kula horizontális és vertikális értelemben is velejárója az emberi valónak, vagyis magyarán: ahogy a széles világ összes kultúrájának embereit, éppen úgy az egyes individuum egész életét, egyéni fejlődését is végigkíséri útján. Amennyiben pedig ilyen jelenségről van szó, vagyis olyanról, ami - akarjuk, vagy sem - mindenképpen jelen van, bizony inkább járunk jól akkor, ha áldást s élvezetet látunk benne, semmint átkot. „A Kelet réges-rég rájött, hogy ami jó az embernek – a testének és a lelkének – az kellemes is kell hogy legyen, még ha kezdetben le is kell küzdeni némi ellenállást”(Erich Fromm). Így az emberéletnek már legkezdeti szakaszán találkozhatunk ezzel, a babák „ellenállhatatlan gázmosolyának” megkapóan ártatlan jelenségében, mely hovatovább egyenesen az anyaméhből hozza számunkra az igazi természetességet. Nos, hogyha éppen őbenne, az ártatlan csöppségben olyan jó érzéseket kelt a pukizás, hogy mosolyognia kell, vajha nem képmutató dolog-é az, hogy mi mindenképpen elítéljük az efféle „kitörést”? Akár mi, akár más, akarattal/-lanul voltunk a tettesek, akár egymagunkban, akár mások szeme láttára, akár gyomorkorgásról, akár az attól csak a jó érzékű, beavatott fül számára megkülönböztethető „befelé fingásról”* lőn szó: az ember szemrehányást tesz magamagának. Ez tipikusan jellemző az olyan emberre, akinek a „klasszikus” keménykalapos illemtan az ész nélküli, represszív (depresszív?) nevelés hatására már az a posteriorivá lett, és már önmagától sem érzi magát biztonságban.
Félreértés ne essék, mi nem azt akarjuk sugallni, hogy az embernek bárhol, bármikor lehetősége lenne szabadjára engednie a békegalambot. Ha idegenek szándékosan odatolnak egy mustárt az orrunk alá, az bizonyosan bunkóság. Amikor viszont nem így van, nem kellene inkább nevetnünk az egészen – feltéve, hogy az poénértékű volt - semhogy mindenképpen kifejezésre juttatnánk rosszallásunkat? Ezt a kötelező, rosszalló elítélést szó szerint a bölcsőből hozzuk magunkkal, amint annak egy ízben, végzős gimnazistaként e sorok írója is tanúja volt, a latin érettségi felkészítőn, tanárjának lakásán.
Tehát, egy alkalommal amikor a nappaliban körülültük az átlag polgári lakásban gyakorta a tévékészülék előtt helyet kapó üvegasztalt, a tanárnő – az asztalfőn ülve – éppen a gyermekével foglalatoskodott, merthogy az nem tudott aludni. Csak addig forgatta, mígnem valahogy a gyereket a hasánál fogta meg, hogy annak fara felfelé állt, kissé anyuci arca irányába fordulva. Ekkor a baba váratlanul és igen hangosan elszellentette magát, ami heveny fintort és önkéntelen „Hóóóó!” – nyögést váltott ki a tanárnőből. Egyben sikerült szabotálnia az óra hátralevő részét, mert így figyelni képtelenség lett volna, miután gyakorlatilag szájbafingotta a saját anyját, egy tanárnőt, a privát óráján. És ezúttal szerintem mindenki nevetett az egészen, kivéve a tanárnőt, valamint egy-két pironkodó osztálytársnémat, akiknek a túlzásba vitt, hamis moralizmusára tekintettel mindezek itt voltaképpen íródnak.
Tekintsük tehát most sorra azon, normáink szerint kényesnek minősülő eseteket, ha úgy tetszik, némi hermetikus mellékízzel, a tér-idő kontinuum azon valószerű és lehetséges kombinációit, melyekben az igazság felszínre hozásának, az emberi trágyából (ólomból) finggá (arannyá, a maga diszkréten kompromisszummentes bájával, retorzió nélkül) változtatásának kivitelezhetőségét.
Hálózsák esetében adott a lehetőség, hogy bent tartsuk a galambot egy ideig, mielőtt az tartózkodási helyünk, a sátor, tornaterem (teljesítménytúrák és árvizek megszokott alvóhelye), etc. légterével elegyedne. Ez utóbbi esetben nincs is semmi probléma, hisz’ a tér eléggé tágas, a cucc eloszlik. Ha azonban éppen a sátorban párunk, kedvesünk is alszik, és ráadásul XXL-es méretű hálózsákunk nagyságában bízva gavallér módon egy hálózsákon (blehh, akár valami kényszerzubbony…) osztozunk szívünk csücskével, nos, ez szinte megoldhatatlan probléma elé állítja a szellentő hímneműt. A legtöbb ilyenkor az asszony érzékenységén múlik. Szakértő barátom a paplan alá szokta nyomni a gázt, majd a takaró végét lábfejével (vagy sarkával, ez a helyzettől függ) ütemesen fel-le mozgatva legyezi ki a szagot, a „hátsó kapu” felől hidalva át a problémát. Ez azonban egy hálózsák esetében nemigen alkalmazható. A probléma, tettünknek a gnózis felszínre jutásában leledzik, vagyis annak esélyében, hogy a veszélyes szagú légnemű cucc és a veszély másik oldala, vagyis kedvesünk orra közötti feszültség a közvetlen érintkezés, vagyis tettünk kitudódása formájában nyer számunkra jó eséllyel nem túl fényes kimenetelű feloldást. Ámbár – tehetnők hozzá - nagyon sok múlik kedvesünk esetleg neutrális – pártatlan - értékvilágán, valamint irántunk táplált érzelmei hőfokán is, melyeknek tükrében olykor elnézőbb magatartást tanúsíthat. Alkalmasint az eljárás felhasználható drágánk szerelmét letesztelendő. Pláne, ha fel sem ébred, úgy mindenképpen ez utóbbi a legtisztább sor.
Gyakorta még lehetetlenebb helyeken jön rá az ember gyerekére a szellentés kényszere. Példának okáért tömegközlekedési eszközön, mikor az ember körül alkalmasint csupa idegen ül, már nem olyan könnyű elhessegetni magunktól a galambot, mint pl. személygépkocsiban, ahol ezt még a családtagok vagy barátok viszonylagos elnézése kíséri. Így történt egy ominózus, ámde tipizálható esetben alanyunkkal a vonaton. Olvassuk tehát lebilincselő visszaemlékezését:
„Éreztem, ahogy a bélgáz a vékonybelem legvégébe szivárog át. Gyorsan, lopva szétnézek a vonatkabinban, s a segglyukam gyűrűjén hangtalan kiszelelő forró fingnak asszisztálva képmutató köhécselésbe kezdek. Rögtön feltűnt, ahogyan nadrágomban a légnyomás megugott egypár atmoszférával. Elhatároztam, hogy apró dózisokban fogom a gyanútlan utasok orra alá adagolni a matériát, a kellemetlenségeket elkerülendő, aféle proaktív rátarti szenyóság gyanánt. Igen, kérem: a légtérbe lassan elegyítve az ember jó eséllyel megúszhatja a fintorgó arckifejezések, bizalmatlanul kémlelő-rosszalló tekintetek kavalkádját, az egész pusztán türelem és koncentráció kérdése.”
A fegyver persze visszafelé is elsülhet: előfordul, hogy valójában kicsit másféle szükség az, amit érzünk, és tévedésünk következményeként ez utóbbi késztetésnek szabad utat engedve prózai könnyedséggel telefossuk a gatyánkat. A kifinomult szaglású, nem bagózó utasok pedig még akkor is állandó veszélyforrást képeznek, ha csak nagyon óvatosan pumpáljuk a szellőt. Ha pedig hangja van, az egyértelműen gáz. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy pardon, és angolosan távozni a helyiségből. Sajátságos megfigyelni – már ha delikvensünkben van annyi perverz pofátlanság, hogy ezzel kísérletezni kezdjen - hogy az utasok, avagy a mindenkori idegen fültanúk ilyenkor szívesebben eresztik el a fülük mellett az egészet, semmint hogy azt felelnék: „semmi baj!” avagy „kérem!”. Mintha csak az egész jelenség ilyetén előfordultának puszta ténye túllépte volna ingerküszöbüket, vagyis miszerint így pukizni már reagálhatatlanul nagy illetlenség, jobb hát úgy tenniük, mintha tényleg semmi nem történt volna. Nem úgy, mint pl. egy tüsszentés esetében, amikor még mosolyognak is olykor: ha a happening forrásfaktora valaki altestjére tevődik át, vagyis a kuláról van szó, az emberek szemellenzőssége nem ismer határokat.
Mindez persze korábbi előfeltevéseinket igazolja.
*A befelé fingás módszeréről egy nyári bortúrával összekötött kempingezés alkalmával igen érzékletes bemutatásban volt részem. Egy jó barátom magyarázta el lelkesen, a következőképpen: „Na figyu. Sz’al az úgy van, az ember érzi, hogy fingania kell. Na most, tegyük fel, hogy valamiért nem akarja, hogy kijöjjön. Ezért is jól összeszorítod a farpofáidat, mire a fing – kiutat nem lelvén – afféle vékony „belső hanggal” visszakúszik a felsőbb bélrendszeredbe…”
